Bemutatkozás
“Andi meséje”
1976. október 11-én láttam meg a napvilágot, s szüleim az Orvos Andrea személynévvel ajándékoztak meg. Édesanyám a szülésre kiírt időponthoz képest egy hónappal és egy héttel “túlhordott”, eredetileg szeptember 3-án “kellett volna jönnöm”, de valamiért csak később, a fent említett időpontban, orvosi segítséggel születtem meg. Felnőttként visszaemlékezve felismertem, hogy elbújtam anyámban, nem akartam erre a világra jönni. Vagy azért, mert már akkor is szégyenlős voltam, vagy az tartott vissza, hogy egyes családtagjaim finoman szólva sem vártak… Ez a jelenség azóta is kísér: sokan nem akkor, vagy nem azt várják tőlem, amit mondok – vagy nem mondok -, teszek – vagy nem teszek, nem vagyok olyan, ahogyan az elvárható lenne, vagy csak egyszerűen nem várnak; illetve ahogy kifejeződöm az váratlan, szokatlan, megdöbbentő – elmélyült belső életem, introvertált mivoltom ellenére… Korábban még voltak a megfelelésre kísérleteim – sokszor borzalmas tettekre, pusztításra és önpusztításra sarkallva a szeretetért -, ám mára már megtanultam magammal élni így. Ma már örülök ennek, hogy akár pozitív visszajelzés nélkül is teszem amit, és ahogy. Nemcsak hogy nem az vagyok, akinek gondoltak vagy hittek, de még az sem, akinek én gondoltam, vagy hittem magamat…
***
Felcseperedésem nem volt zökkenőmentes. Édesapám depressziója, skizofréniája, testvérem traumatikus születése és fejlődési rendellenességének fokozott szemmel tartása, kísérése elvonta anyám figyelmét tőlem, s a kor női mintájának megfelelően – magától is. Legtöbbször olvastam: kijelöltem magamnak, hogy az otthon fellelhető összes könyvet elolvasom a “pöttyös könyvektől a filozófiai és esztétikai kislexikonig”. 11 évesen… Esetleg játszottam, vagy egymagam a magam kitalálta játékokkal, vagy egy játszópajtásommal. A játékok kitalálásában kreatív voltam, s ez sokmindenért kárpótolt: a bármiben való totális elmerülni képesség gyógyította vélt, körülményekbeli hiányaimat, sőt, akkor nem is voltam semmiféle hiányra tudatos. Mindent kreativitással oldottam meg. Idővel azonban egyre többször engedtem a játszópajtás akaratának, megvalósítva ezzel tudattalanul magam is a látott női mintát: amit a másik szeretne, amire a másiknak vélhetően “szüksége van”, amit ő akar, amire ő rábólint, ami ő szerinte lehetségesebb, az fontosabb, s csak az legyen…igazi önmagam pedig halvány nyomokat hagyva ugyan, de szinte maradéktalanul eltűnt “a süllyesztőben”. Még sírni sem sírtam, ha a másik azt szerette volna, hogy “ne legyek gyenge”, vagy “ne zsaroljak így”, a kegyetlenségig elfojtva érzékeny egyéniségemet. Tettem mindezt én – magammal. Azért, hogy ne legyek egyedül…
***
13 éves lehettem, mikor – visszatekintve egy szinte örökkévalóságnak tűnő időre – bezáródtam kreativitás terén, megfelelve az elvárásoknak, a körülményeknek, és még ki tudja minek és kinek…Úrrá lett rajtam a szorongás, hogy “úgy, ahogy vagyok, nem kellek”. Innentől számítva legalább 20 évig voltam a totális alvás és alvajárás, a tudattalan működések rabja úgy, hogy azt sem tudtam, rab vagyok saját, gondolati és hitrendszeri börtönömben. Csak annyit éreztem, hogy nem vagyok jól. Egy idő után elkezdett bennem ez a “rosszul-lét” fokozódni annak hatására, hogy kezdtem tudatos lenni fizikai “szabadulhatatlanságomra”. Az elviselhetetlenség határára érve pedig felismertem, “ahogy eddig volt, úgy semmi nem mehet tovább”.
***
A rosszullétek ellen kezdtem egyre jobban magamra figyelni, magammal foglalkozni, melyek során míg csendben magammal lehettem, jobban éreztem magamat. A rosszul-lét kegyelem volt, mely visszafordította figyelmemet a külvilágról magamra. Egy olyan út vette kezdetét, amelyről először azt hittem, depresszió, ám ma már tudom, a Lélek ébredését, magához térését egy folyamatként éltem meg – már ha időbe vetve és szóban szeretném kifejezni.
***
“A folyamat” során értek különböző “érdekes” élmények. Volt akinek meséltem is róla, mint számomra is furcsa, összefüggéstelen, érthetetlen eseményekről – ám nem túl gyakran. Nem lett “az egóm része” sosem, hogy “akkor ez most mekkora dolog”, stb., a külvilág előtt pedig most először vállalom fel.
Az egyik ilyen furcsaság az volt, hogy egy villámcsapás-szerű élmény során totális fehér fényben, süket csendben találtam magamat, majd egy hang, a testemhez képest “bal – felső – régióból” egy szót intézett hozzám (tudom mi ez a szó, de a történet szempontjából nem releváns, egy keresztnév volt az, s a mai napig nem tudom, miért mondta ezt és ki mondta). Azt a hangot, azt az élményt azonban azóta sem feledtem el, s ezután “holdkórosként” lebegtem e világban, mint aki “elragadtatott”. Ez 2011-ben történt, s a lebegés, a szerelem-szerű állapot egészen 2014-ig tartott. Néha még a mai napig is felidéződik, de már uralhatóan, egyfajta jelenlét észrevételként. Ettől a “pont”-tól kezdve megváltozva – gyermeki önmagamhoz képest azonban meglepően hasonlóan, álarcaimat sorra levetve – élek. Körülöttem mindent, amit “magaménak hittem” a jelenét folyamatos és kitartó önmunkával lebontja, s a valódi önismeret hétköznapi életbe ültetésén munkálkodtat engem nap, mint nap.
___
Igaz Magamról
Borzasztóan szenvedtem a gondolattól, hogy nem tudok olyan lenni, amely a “normális”, de főleg az “átlagos társadalmi életnek megfelel” – mármint a környezetembe beilleszkedő nem tudtam lenni sehogy. Egy romatelepen nem romaként, egy igazságügyi intézetben azért büntetve mert a családod “bűnös”, egy közigazgatási intézményben úgy, hogy láttam, semmi értelme a papírhegyeknek, s inkább az emberek szolgálatára szerettem lenni; gyermekesek között gyermektelenként, házasok között nemházasként; gazdagok közt mélyszegényként, közömbösök közt érzékenyként, s folytathatnám… Ám attól is szorongtam, hogy “túlzottan sem tehetséges, sem híres, sem semmilyen “olyan”, “valamilyen” nem vagyok”.
Egy jógagyakorlás után jól elfáradva – 2014. júliusát írtunk ekkor – észrevettem, hogy fülemben az átható csend paradox, szinte üvölt, úgy zeng. Ez a rezgés hívást intézett hozzám, s ahogy a figyelmemet megkapta, elviselhetővé szelídült. Ekkor egy kérdés magától felmerült, szinte felszakadt bennem:
“Ó te jó ég…hát ez isteni, ez a csend, itt nincs jelen semmilyen korábbi, megfosztó gondolat…most pedig “így”, mit szükséges tudnom egyáltalán?”
A legnagyobb megdöbbenésemre válasz jött a kérdésre, egyfajta sugallatként: “Mindörökké szeretve vagy.”
… ami ekkor történt, sose képzeltem volna…átszakadt egy gát bennem, de olyan elemi erővel, mint a Niagara-vízesés…”Hát mégis ‘pont jó’ és ‘pont megfelelő’ vagyok így, ahogy vagyok?” Innentől kezdve hónapokig sírtam, főleg megkönnyebbülésemben. Néha szomorúságomban, hogy mit tettem, vagy hagytam megtenni magammal, hogy nem becsültem magamat; vagy azért, mert a jelenlét nélküli “világba és társaságba” képtelen voltam “vissza illeszkedni” – holott addig se nagyon … -, de ekkor már fizikailag fájtak a hazugságok, a manipulációk. Azóta is, mert ne legyenek illúzióid, ez egy mindennapos dolog magam felé , olykor fájdalmas önleleplezésekkel: mint pl.: a “visszailleszkedésre való képtelenség nem-e inkább az, hogy soha nem is szerettél volna beilleszkedni – hisz nincs mibe, vagy ha igen, annak jelentőséget tulajdonítani merő illúzió…”, esetleg a “jelenléttelen világ csak akkor tükrözhet téged így, ha a figyelmed kifelé irányul, s te sem vagy jelen magad számára; nem magadra figyelsz”. Így már biztosan érted…
Paradox így, látszólag a társadalomról leváltként, egy végtelenül egyszerű életet élve viszont sokkal jobban részének érzem magam egy nálamnál jóval nagyobbnak, mint eddig bármikor… Köz-Ős-S-Ég…közös az ős, amely “égi”, szellemi, forrásbeli. Igen, ennyi bőven elég, sőt, a lehető legtöbb…
Mint egy újszülött, álltam/állok védtelenül egy sosem olvasott és sosem hallott, és főleg nem “tudó” vagy “tudott” állapotban. Ám ezután bármikor fel tudtam idézni ezt a csöndet – immáron nem kellett hozzá semmilyen praktika, sem gyakorlat -.
***
Jó néhány év eltelt azóta, de mára többnyire a hétköznapjaim részévé lett – és mind a mai napig elkísér. Azért mondom, hogy többnyire, mert a korlátozó hitrendszerek, minták lenyomatai időről időre “belobbannak”, s olyankor figyelmet igényelnek – de már ennek az önkutatásnak, önmunkának a mindennapi gyakorlatában élek – amely szintén nem könnyű, ha a személyiség hitét/hitrendszereit nézzük.
***
Az ébredés első időiben keresni kezdtem a magyarázatokat minderre, mert sem nem mutatkozott be, sem semmilyen jelzővel nem tudtam illetni, sem megnevezni, de mégis éreztem, hogy csak Ez érdekel. Az utamba nem első sorban tanítók kerültek – bár ők is, de őket valamiért “kerültem” -, hanem hozzám a tanítók könyvein keresztül vezetett az út – vissza ÖnMagamhoz. Bárhová mentem, megszólítottak a könyvek vagy egy ajánlón keresztül, vagy a borító színével, ábrájával, vagy valaki ki akarta dobni és én elhoztam, vagy egy poros pincében találtunk egymásra…felcsillantak, felbukkantak és jöttek, jöttek a könyvek ahogy gyerekkoromban a könyvespolcról levettem egyiket a másik után…
Aztán elkövetkezett egy újabb “pont”, s már nem csak a könyvek – sőt, ma már a könyvek a legkevésbé – , hanem bármi, amivel a szem találkozott, kezdtem észrevenni, meglátni, hogy beszél, szól hozzám úgy, hogy maga az életem vált könyvvé. A mindennapok jelenségei, a természet által is Az Van Jelen. Manapság főként így “olvasgatok” – bár azért akad kivétel, és mindig van valami folyamatban olvasmányként is 🙂
***
Egy idő után meg szerettem volna osztani másokkal is a felismerést, ami ért – több kevesebb sikerrel, mert továbbra sem nagyon voltak rá saját szavaim, csak ez az egy: Lelki Ismeret; amely úgy nyilvánult meg bennem, mint vezérlő energia, finoman jelezve mikor igen-t és mikor nem-et üZEN számomra. Ez az egy szó – Lelki Ismeret – viszont biztos, mert ezt a 2014-es felismerés óta használtam is rá önkéntelenül is, de főképp csak magamban. Ám ez a Lelki Ismeret nem a hétköznapi értelemben vett, a bűntudat leírására szolgáló lelkiismeret vagy “annak furdalása”. Nem. Éreztem, hogy “a valami” a Lélek, amelynek Valódi Létezéséről a felismerésemben tudomást szereztem.
***
Közben eltelt néhány év, és kézen közön, kisebb nagyobb nehézségek, próbák, és az illúziókkal való megküzdések során jöttek más szavak de más kifejezési eszközök is, amelyek a magyarázatoknál jóval pontosabbak. Például a zengőtálazás (hangtál), versek, haikuk, önismereti felismerések, a fotózás, a természetbeni jelenlétek videozása, az ékszerkészítés, a mandalák festése – ezeken keresztül mind-mind beszél, zenél, szolgáltat – minden kétség és magyarázat nélkül – általam.
Tudod, ahhoz tudnám az önkifejeződés felszabadulását hasonlítani, mint az édesanya, akinek beteg gyermeke van, s ha a gyermek már a maga útja helyett akár ha legalább már anyját utánozná, anyja annak is örülne… így kezdtem el meglátni olyan embereket, akiknek ez az önkifejezés már sikerült, s mint mankókra ideig-óráig támaszkodtam rájuk – tudod, mint fentebb írtam: mikor születtem, a doktorbácsi életre segített. A támaszkodás utánzásnak, másolásnak, félreértelmezett rajongásnak is tűnhetett, s elnézem, ha nem látták önkifejezés-, és önbizalombeli “beteg gyermekségemet”, s hogy a rajongás nem nekik szól, hanem annak, amit kifejeznek. Magamnak is megbocsátottam ezeket – hiszen vajon történt-e bármi “bűn” itt azon kívül, hogy nem tudtam, hogy nekem is lehetséges, sőt, én magam vagyok a puszta lehetségesség -, majd “mindőjüket” – a számomra általuk tükrözötteket megszívlelve, korábbi énemmel egyetemben – hálásan elengedtem. Önkifejezési értelemben én is az a beteg kisgyermek voltam, aki ha már mentorát-tanítóját-kísérőjét – lelki értelemben vett gondozóját, “anyját” – utánozhatta, boldog volt, mert az első lépéseket az anya kezét fogva teszi meg a gyermek is. És én örültem, hogy vannak példák, mentorok, tanítók, akiket “követhetek”, azonban egy idő után a figyelem átváltott, hogy azt kövessem inkább, amit ők követnek: Igaz magukat, azaz magamat – mert ez egy és ugyanaz. Lelkem szavát, annak tanítását, annak igényét és irányultságát. Ez az igazi megtérés, a valódi megkÖNnyebbülés.
Immáron az erő arra hívott, hogy legyek minden tekintetben önmagam. Olyan, amelyre nincs példa és nincs minta. Ahogy egy kedves ismerősöm mondta: “nincs tuti”.
***
Ma már az egész napomat áthatja a tudat, hogy ennek a tudomásnak a szellemében, ennek kifejeződéseként, eszközeként élek, s nemcsak, hogy élek, hanem nem is tudok mást, csak ezt és ez által szolgálni – mások és magam egészségére és teljességére.
Erről az egészről annyit mondhatok: “Ennél normálisabb már nem biztos, hogy lesz, de kell-e, hogy ‘normálisabb’ legyen?…” Ezt ma már merem és tudom vállalni – jóllehet folyamatos bukással, mert olyasmit kifejezni, amely teljességét Maga a Teljesség által fejezi ki, tehát rész-ként a teljesség kifejezését vállalni: egészen kifejezhetetlen… Ez a bukásnak időnkénti felvállalásával jár, s meglehet, hogy e vállalkozás “nemnormális”, keresztre feszít, s a lehetetlenség határát súrolni minduntalan megkísérli, mégis átadom magam: Legyen, ahogy lenni akar.
Egészségemet, Tejességemet látásmódban vissza akkor nyertem, mikor a figyelem zavartalanul visszafordulhatott magam felé – egyrészt személyes és egyéni irányultságaim és igényeim felé, másrészt ezeket túllépve megnyilvánult számomra, hogy ezeken túl is létezem csendként, s e csendben felismerődhetett, hogy mindig is szabad voltam, s sosem rab – csak a korábbi félelem és bűntudatkeltő, önkorlátozó mesét elhittem…és én hittem el…ez volt a lélek önmagára ébredésének egyedi útja bennem.
S, minthogy mindenki ennek a Léleknek a kifejeződése, nem csak én; s csupán pontosan ugyanilyen megfelelési kényszerek és félelmek álarcán át látjuk a torzult képet egymásról – míg a megjelenések mögé nem látunk -, így mindenki csak ugyanabban a tévhitben szenved: hogy test és ennyi; s valójában a Lélek által mindig és maradéktalanul elfogadott és szeretett – legyen bármilyen is.
***
Az oldalon megjelenő “dolgok” tehát szintúgy nem az enyémek: AZ – a létezés, a lélek – fejezi ki magát általam, engem eszközként véve, ezekben a formákban és formákon keresztül is.
(pl. az ékszerek neve is azért “ÉgSzer”, mert az ÉG-i eredet, a forrás SZERetetét érzem kifejeződni általam bennük….erről alkotói bemutatkozásomban bővebben írtam, örömmel veszem és köszönöm, hogy az azt is elolvasod, megy hozzátartozik a teljességhez.)
Fogadjatok mindent olyan nyitottan, ahogyan ide megosztom őket.
A fenti történetet pedig – mivel az már nem “itt és most”, nem ez a pillanat, sőt, olyan, mintha sose lett volna – “fújja el a szél” 😉
Színnel és lélekkel: Andi
***
***
Önismereti utam – önmagamra ébredés
***
***
***
A blogon megjelenő minden fotó, írás, vers, kézműves és művészeti alkotás a rajtam átáramló ihletés és kreativitás művei. Kérem, hogy megosztásuk a BLOGON vagy a FACEBOOK felületen található “MEGOSZTÁS” gombon keresztül változatlan formában, vagy másolással de az eredeti forrás megjelölésével történjen. Köszönöm!
***
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: